Az osztály (tekintettel az emelt szintű történelem-érettségizők magas számára) felajánlotta a tanárok felé, hogy készítünk október 6.-i megemlékezést. Nem kell érte ötös, csak tartottunk attól, hogy az erősen szélsőségesen jobboldali tanár kar elrontja az egészet.
Még szeptember elején említették, hogy MINDEN TÖRTÉNELMI ÜNNEP meg lesz tartva. Persze gondosan időzítve, az egyetlen étkezésre fordítható szünetet áldozva fel rá. Nem baj, amúgy is informatikán írom ezt, így nem éri kár a diák időbeosztását.
Mondtuk, mi megcsináljuk az ünnepi műsort. Ha 5 perc akkor 5 perc, ha 10 akkor 10, teljesen mindegy, csak legyen a miénk. Szerettük volna megmutatni, hogy lehet „kommenistázás” nélkül, köpködés nélkül is megemlékezni úgy, hogy az méltó, felemelő legyen. Ha már hagyományteremtés a cél, akkor mennyire jó, hogy az éppen aktuális 12. osztály szervez és rendez. Eddig ugyanis nem volt ilyen, hanem az iskolarádióban volt beszéd. Tanóra alatt végigjárt a gondnok, mindenhova benyitott, felnézett, majd pár másodperc sípolás után az igazgató megszakította az órát és mondta amit akart.
Nem engedték, hogy mi szervezzünk, hanem a két legszélsőségesebb tanár vette kézbe a programot. Kivezényeltek a hosszú szünetben az udvarra, ahol volt egy labda, a 9. osztályosok egyből igénybe vették és kirúgtak vele egy ablakot. Utána a két szélsőjobboldali tanár lépett a mikrofonhoz. Az egyik kezében volt egy gyertya, ami elég mulatságosan hatott, mert ez egy tanárnő, öreg, kezében egy vastag, hosszú és égő gyertya, amit két marokkal, átszellemülten tartott. Közben csöpögött a viasz, ezért szólt neki az igazgató, hogy adjon-e valamit a kezébe, de mondta a tanárnő, hogy „kibírom, mások az életüket adták ezen a napon”.
A másik híresen szélsőséges tanár mondott egy gondosan megírt beszédet, közben három-négy alkalommal elszaladt a magnója felé, amin átállította a drámainak szánt zenét. A beszédében azt mondta el, hogy a kivégzések hogyan történtek. Ez volt körülbelül 4 perc, majd 12 percet beszélt arról, hogy az ország és a magyar történelem első miniszterelnöke milyen önfeláldozó volt, bezzeg a mai… Úgyhogy október 6.-a ürügyén 12 perc aktuálpolitika volt, gyurcsányköpködésre kihegyezve, a teljes tanári kar asszisztálásával. A végén elénekeltük a Himnuszt, amit a szélsőjobbos tanár a Szózatként konferált be. A cseppet sem parodisztikus jelenetet az tette mégis a lehető leggyatrábbá, hogy a mikrofon bekapcsolva maradt és a két szélsőjobbos tanár, az egyáltalán nem képzett hangján hangosan énekelte a Himnuszt, irtózatosan hamisan és néha éneklés helyett nyögéseket adtak ki magukból, ugyanis ELFELEJTETTÉK A SZÖVEGET (nálunk 10. 11. osztályban év végén a teljes Himnusz és teljes Szózat szövege dolgozat! – aki nem írja le szótévesztés nélkül, nem kaphat ötöst év végén).
A mikrofon bekapcsolva maradt utána is, amit csak azok vettek észre, akik a hangfal alatt álltak. A két tanár között a következő beszélgetés zajlott le az udvarról való elvonulás alatt:
- Ezekből sem lesz semmi, szégyenletes csürhe banda! (férfitanár)
- Nevettek a szent Himnuszunk alatt! (nő, kiakadva)
- Elfújjam a gyertyád?
Közben ráfúj és eloltódik. Kérdez a férfi:
- Nem fájt a sok forró viasz?
- Csak az első pillanatban, utána már kellemesen meleg volt. Kifejezetten jó volt.
Ehhez képest a mi programunk az lett volna, hogy összeszedtünk 12 modern verset október 6.-ról, amit elszavaltunk volna. +1-nek egy régi verset választottunk ki. A terveink között volt, hogy a szavalók mögé képet vetítünk. Szerintem méltóságteljesebb lett volna. Lett is, tanítás végén az egyik teremben összegyűlt 3 osztály és a 13 versből egy-egy részletet elmondtunk, ezzel a negyed órás programmal (tanítási időn kívül) tartottunk egy méltó megemlékezést is.
